Színház

A színház és a kereszténység

A laikus közbeszéd úgy tartja, hogy a színház görög találmány, s a mai színházat a görög komédia és tragédia előadásokból eredeztetjük. Ez azonban közkeletű tévedés. Tény, hogy a színház szakmai fogalomkészlete és az arról való szakmai gondolkodás a Kr. e. 4. században élt Arisztotelész Poetikáján alapszik, de csupán azért, mert ő volt az, aki maradandó módon, rendszerezetten írt és tanított a színházról.

Azt már kevesen tudják, hogy az európai színjátszás mégsem a görög hagyományokra épült. Lucius Annaeus Seneca után, vagyis már a Kr. u. 1. században a görög-római színjátszás teljes hanyatlásnak indult.[1] Még a legoptimistább színháztörténészek is egyetértenek abban, hogy Kr. u. 530 – 930 között Európában nem volt színház. „A római színjátszás letűnése után a színház történetében félezer éves űr támadt.”[2] Európában ugyanis sem tartalmában, sem kulturálisan nem volt folytonosság a görög-római és a későbbi, középkori színház között.[3] Egészen a 10. századig kellett várni, míg az úgynevezett „húsvéti trópuselmélet” szerint, a keresztény, húsvéti ünnepkör melizmatikusan díszített, gregorián egyházi énekeinek verssoraiból kialakultak azok a kezdetleges, majd mesteri szintre emelt drámák és nagyszabású előadások, melyek az európai színjátszás valódi bölcsőjét és létrejöttét jelentik.[4]

E ponton pedig máris meg kell torpannunk. Mert fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy akár a görög-római színház, akár az európai színház gyökereit vizsgáljuk, ugyanarra a következtetésre jutunk. Ma megszoktuk, hogy a színháznak jobbára kettős, egyrészt szórakoztató, másrészt kulturális-esztétikai szerepe van, ez azonban régebben nem így volt. A görög színház eredendően Dionüszosz istenhez és kultuszához kapcsolódott, „a kultusz és a rítus transzformációjának eredménye” volt.[5] A kereszténységgel kapcsolatban hasonló a helyzet, az európai színjátszás a keresztény hit húsvéti és karácsonyi ünnepkörének paraliturgikus megjelenítéseként jött létre.[6] A vallásos színjátszás olyannyira a templomi kultusz és hitélet kiegészítése volt, hogy az azokon való részvétel maga is vallásos cselekedetnek minősült. „A nézők is hitükről tesznek tanúságot a játékon való részvétellel, amit még a 16. században is a teljes búcsú adományozásával jutalmaznak.”[7]

Mindezzel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az európai színjátszás gyökerei – minden egyéb állítás ellenére – a szakrális, mondhatni szent színházban erednek, célja pedig eredetileg a beavatás, a hit megélhetővé tétele, az értelmes és építő szórakozás, a kultusz kiegészítése volt. A helyzet pedig az, hogy a színházban a forma és a tartalom nem elválasztható egymástól. „A színpad és a közönség között … működnie kell egy magától értetődő formanyelvnek, sőt éppen ez a formanyelv az … amely a kollektív tudást elsőrendűen alkalmazza.”[8] Ami azt jelenti, hogy az európai színjátszás történeti, pontosabban kultikus jellegzetességei a teljes benső struktúrán érezhetők és mind a mai mapig kitapinthatók.[9]

E bejegyzés nem kíván továbblépni gondolatban, bár arról érdemes lenne írni, milyen nagyszabású, ma már szinte elképzelhetetlen méretű előadások jöttek így létre.[10] Azt a nézetemet szeretném megerősíteni csupán, hogy a divatáramlatok ellenére nincs jobb és rosszabb színház, hanem csupán színházak és szcenikus folyamatok léteznek, így, egyszerűen jelzők nélkül. A szakmai reputáció vagy a siker nem jelent privilégiumot, mert a siker maga is egy meglehetősen összetett és kétes valami, ami a hasonlóan kétes ízlésből ered. Posztmodern korunkban mindent színházként értékelhetünk, ahol kiemelés és mérsékelt következmény jelenik meg, s az ember és a tárgy nem helyettesíthető.[11] Ám ezek ellenére ne feledjük el, hogy az európai színház a keresztény kultuszból származik, s egész rendszerében és gondolkodásmódjában olyan jegyeket hordoz, melyek miatt Szentviktori Hugó, a 12. század nagy teológusa a színház művészetét, vagyis a Theatricát joggal nevezte scientia ludorumnak, azaz a játék tudományának.

[1] Magyar Színháztörténet, (szerk.: Kerényi, F.), Budapest, Akadémia Kiadó 1990, 7.

[2] Simhandl, P., Színháztörténet, Budapest, Helikon 1998, 57.

[3] Kotte, A., Színháztörténet, Budapest, Balassi Kiadó 2015, 76.

[4] Kotte, A., Színháztörténet, i. m., 91.

[5] Kotte, A., Bevezetés a színháztudományba, Budapest, Balassi Kiadó 2020, 206.

[6] Kotte, A., Színháztörténet, i. m., 92.

[7] Kotte, A., Színháztörténet, i. m., 133.

[8] Spiró, Gy., Shakespeare szerepösszevonásai, Budapest, Európa Könyvkiadó 1997, 10.

[9] Erről szól a Szakrális dráma című tanulmányom: https://szelestamas.hu/wp-content/uploads/2020/11/A-szakra%CC%81lis-dra%CC%81ma.pdf

[10] Franciaországban, Bourges-ben, 1536-ban, 62 000 versből álló és 42 napig tartó előadást tartottak. 1547-ben, Párizsban 25 napos előadást rendeztek. Németországban, az 1583-as luzerni passiójátékon, a 10 000 versből álló szöveget több, mint 200 szereplő adta elő, mintegy 300 szerepben. Forrás: Kotte, A., Színháztörténet, i. m., 126-129.

[11] Kotte, A., Bevezetés a színháztudományba, i. m., 291-292.

Similar Posts