Színház

Az Sz. F. E.-ügy kapcsán

Az Sz. F. E.-ügy kapcsán sok mindent és többnyire olyan gondolatokat vagyok kénytelen fölvetni, melyek kényelmetlenek lehetnek. Ez sajnos mindig így van, amikor az ember őszinte szeretne lenni.

   2018-ban jelent meg a Szociológiai Szemlében (2018/1., 28/1: .33-59.) Kristóf Luca elfogult, de alapos tanulmánya a magyar színházi élet elitcseréjével kapcsolatban. Hosszan fejtegette a magyar színházi mező és elit reputációs felállását és azt a folyamatot, mely 2006 táján indult és mostanra érte el a Színház -és Filmművészeti Egyetemet. Valójában nincs titok, gyorsan le is leplezem magamat, ennek a gondolatmenetemnek annyi a lényege, hogy a most zajló folyamat ugyan első pillantásra az Egyetem autonómiája körül forog, azonban ez csak a látszat. A történéseknek semmi közük az autonómiához vagy a művészi szabadsághoz, mert valójában nagyon egyszerű dolog történik: tudatos színházi elitcsere van folyamatban, se több, se kevesebb. Mindez nem új, valójában 2006 óta tudja mindenki. Ami viszont érdekes, hogy miért és hogyan jutott a magyar színházi szakma oda, hogy ilyen módon és ilyen eszközökkel kell ennek megtörténnie. Ennek eredek nyomába, a magam nagyon szubjektív módján és a teljesség igénye nélkül.

   A mai színházi elit legbenső köre (Zsámbéki – Ascher – Babarczy – Székely) a ’60-’70-es években, igen fiatalon jutott olyan rendezői, igazgatói pozícióba, melyben lehetősége volt a maga akkori, lázadó színházeszményét szakmai orthopraxissá formálni. Ők, az akkori ’68-as generáció tagjai, az akkori Nemzeti Színház naturalista színjátszása és primadonnakultusza ellen lázadtak. Előadásaik a ’80-as évek közepére érték el azt az ismertséget és csúcsot, mely nemzetközi hírnevet szerzett nekik és valóban a szakma eitjévé avatta őket. Ezt az elit-tudatot érvényesítették is a szakmában majdnem 40 éven át, még a rendszerváltáson is átívelve ők határozták meg, hogy mi számít a magyar színházi világban művészetnek.

   Egyszer – még fiatal színészként – Jancsó Miklóssal dolgoztam és beszélgettünk. Azt mondta: – Tudod, Tamás, nekünk magyaroknak egyetlen szent hegyünk van. Találunk egy aranyborjút, feltoljuk a tetejére, aztán amikor találunk egy másikat, az előzőt le kell lökni, hogy ezt a helyébe tolhassuk.

   Valami ilyesmi történt akkor és történik most is. Akkor Gellért Endrééket lökték le a szent hegyről, most Zsámbékiék kénytelenek a mélybe nézni.

   A legendás elit meglehetősen összetartó és zárt kört alkot. Keményen fogták a szakmát, Babarczy László 29 éven át volt kaposvári igazgató, közben a Színművészeti rektora, és egy filmstúdió igazgatója is, mindezt párhuzamosan. A Kaposvári Egyetem színész szakát is ő hozta létre, tulajdonképpen magának. Emlékszem, Zsámbéki Gábor, a híresen rosszul fizető Katona József Színház igazgatójaként hogyan állította a szőnyeg szélére Stohl Andrást, amikor első televíziós szereplését elvállalta: vagy művésszínházi színész marad vagy pénzt keres, döntenie kellett. A magyar színházi elittől soha semmi nem állt távolabb, mint a demokrácia vagy akár csak az emberi empátia és együttérzés. Nagyságukat épp a kompromisszummentes szakmaiságnak tudták be. Állítólag magától Ascher Tamástól származik a híres mondat, hogy “az alulfizetett színész a jó színész”, persze lehet, hogy ez csak legenda. Úgy gondolom, hogy a színházi zaklatások mögött meghúzódó hatalmi túlkapásokat is az általuk honosított rendezői színháznak köszönhetjük.

   Mindezzel nincs olyan nagy baj, egyáltalán nem bántom őket! Ebből csak az tűnik ki, hogy a színház nem demokratikus intézmény. A színház demokratikusan azonnal működésképtelenné válik. Szigorú hierarchia és utasítási rend működteti azt a fegyelmezett gépezetet, ami egy előadás létrehozásához és működtetéséhez szükséges. Másképp a színház sajnos nem működik, nincs benne helye a sokféle ízlés egyenrangúságának, sem a sokféle elképzelésnek.

   Ezért nem értem szegény Sz. F. E.-s hallgatók bázisdemokráciáját. Amit most csinálnak, azzal a színházi létforma ellenében önképzik magukat, ami nem szerencsés. Lázadóknak sajnos nincs helyük semmilyen társulatban. Tudom, mit beszélek, mert van olyan színház, ahová azért nem hívnak, mert nem rejtettem véka alá a szakmai véleményemet. Nem lázadtam, csak kimondtam, amit gondoltam. Már ez is sok volt, nem hogy a demokrácia…

   A másik dolog, hogy a magyar színházi élet mindig is átpolitizált volt. Amikor Széchenyi István, 1832-ben magyar nyelvű színjátszást álmodott Pestre, az már önmagában politikai szándék volt, s ez így maradt mind a mai napig. Magyar sajátság. Gondolom, azért van így, mert az országunk nagyon kicsivé vált a történelem során, és minden közízlést formáló, kultúrát alakító tényező nagy jelentőségű, s mindenkor szükségesnek tartják a mélyreható politikai kontrollt.

   Így jutunk el az Sz. F. E.-hez is, mely Magyarország legkisebb egyetemeként nem igazán érdekes. Azonban – ahogy Kristóf Luca tanulmánya kimutatta – szociológiailag “kapuőr” szerepet tölt be, vagyis ezen az intézményen keresztül lehet legitimáltan belépni a színházi szakmába. A képzés pedig pályahosszig meghatározza a szakemberek ízlését és gondolkodásmódját. Az Sz. F. E. fontosságát ez adja, semmi más.

   Kanyarodjunk vissza a szakmai elithez. Kétség nem fér a felkészültségükhöz. Sokan mestereikként tekintenek rájuk, ami szintén természetes. Mind mesterekként tekintünk hajdani tanárainkra (én Horvai Istvánra, Kapás Dezsőre, Iglódi Istvánra, Vámos Lászlóra, stb.). Ám azt hiszem, egy apró, de jelentékeny hibát mégiscsak elkövetett a mi szakmai elitünk. Azt a hibát követte el, hogy majdnem 40 évig kizárólagosan ő maradt az elit, s ezt a kört se nem bővítette, se nem osztotta meg másokkal, sem pedig utódokat nem nevelt.

   Így adódhatott, hogy amikor a szintén nemzetközi sikereket elért és szakmailag szintén vitathatatlan Vidnyánszky Attila – valljuk be teljes joggal – szeretett volna az elithez tartozni, automatikus elutasításra talált. Ám nem csak ő, tulajdonképpen mindenki, aki az elit felé orientálódott. Ha nem így lett volna, akkor Schilling Árpád ma rektor vagy helyettes lenne. Akkor Bagossy László rektori pályázata nem lett volna a király meztelenségét (vagyis az oktatás súlyos problémáit) leleplező vitairat. Akkor szépen megférne egymással mindenki ebben a kicsi országban és kicsi szakmában, és zökkenőmentesen váltanák egymást a generációk. Ám nem így történt, nem így történik. Ha az elitnünknek volt vagy van drámai vétsége, akkor az az önmaguk kizárólagosnak és tévedhetetlennek tartása, amihez mindenen túl ragaszkodtak és ragaszkodnak. Egy ismerősöm azt mondta néhány hónappal ezelőtt, hogy ez tipikus a 68’-as generációnál. Látszik az Európai Unió kitalálóinál és látszik a saját, magyar 68’-asainkál is, hogy örökre rendezkedtek be, és amit egyszer megszereztek, azt sem jószívvel, sem erőszakra nem eresztik. Ezt fogalmazta meg Balogh Tibor esztéta is, az Origonak adott, 2020. 09. 09-i interjújában. Ezért kérdezett rá Kiss József kollégánk, a Magyar Nemzet 2020. 09. 23-i számában arra, hogy “ki és milyen alapon dönti el, kit nevez elitnek?”

   Merthogy amíg az egész szakma avatja a legjobbjait a maga elitjévé, és – Jancsó hasonlatával – ott tartja őket a szent hegyen, addig minden rendben valónak mondható. Ám amikor az elit már maga nevezi és tartja magát elitnek, mi több, biztosítja is, hogy nehogy valaki más átvegye a helyét, az már más helyzet. Az ilyesmiben van valami mesterséges, van valami önös, van valami művi, ami rossz érzést ébreszt bévül. Az az érzésem, mintha ez ugyanaz a lelkiség lenne, mint ami ellen a szakmai elit amúgy folyton szót emel. Nevezetesen a leuralás és kisajátítás. Erre pedig nem mentség sem a szakmai minőség, sem a hozzáértés, mert a kizárólagos igények mélyén semmi más nem szunnyad, mint puszta birtokvágy.

   A színház különleges műfaj. Egyetlen, kétpólusú imperatívusz létezik benne: “tetszik” és “nem tetszik”. Olyan, mint az iskolai fizika órán a rúdmágnes. Különös keverék, mely a közönség és az ilyen-olyan ítészek tetszésnyilvánításából állapít meg valamiféle közmegegyezéses reputációt.

   2020. november 19-29. Között zajlott a Kolozsvári Állami Magyar Színház által rendezett 7., Interferenciák Színházi Fesztivál, mely a járványhelyzetnek köszönhetően online és ingyenesen követhető volt. Minden este a képernyő előtt ültem és persze volt, ami nem tetszett, de volt, ami nagyon, sőt “aha” élményekkel gazdagodtam, látva, hogy a kolozsvári kollégáim milyen színvonalú színjátszást tudnak. Te jóságos ég! Bogdán Zsolt, Viola Gábor, Bodolai Balázs, Dimény Áron, Váta Lóránd… vagy a Thália istennő helyébe menten új patrónának kikáltandó, lenyűgöző Imre Éva olyan elitet mutatott nekem, aminek itthon még a közelében sem láttam pályatársakat, pedig eljárok ide-oda előadásokat nézni. Mondjuk őket Silviu Purcărete meg Andriy Zholdak rendezte (meg ott volt még Lev Dogyin, Andrei Șerban és még egy csomó színházi zseni a fesztiválon). Ha tehetném, azonnal Kolozsvárra szerződnék.

   Oda szeretnék kilyukadni, hogy a színházban nem lehet jogot, sem pozíciót vindikálni. Illetve lehet, de akkor az nem immanens módon jelenik meg, sem így, sem úgy. Mindig van jobb és rosszabb is annál, mint amit te éppen tudsz. A dolog – tekintve, hogy a “tetszik”-“nem tetszik” imperatívuszai közt ingázik – relatív, s ezért az is relatív, hogy ki az elit. Örülnék, ha ezt az Sz. F. E.-s hallgatók megértenék. Nincs etalon, csak pillanatok vannak, amikben a szcenikus folyamatok és események kiváltanak valamilyen pillanatnyi hatást, ám épp az a szép az egészben, hogy amint könnyet törölgetve rácsodálkozunk, már el is illant, s a következő pillanat valami egészen mást hoz.

   Korábban azt gondoltam, hogy van jó és rossz színház. Ma már tudom, hogy nincs ilyen, csak mindenféle színház van. Még pontosabban: színházak vannak – jelzőmentes övezetként. Hivatkoztam már korábbi bejegyzésekben Andreas Kottét, de újra megteszem. Színház és szcenikus folyamat az, ahol kiemelés és mérsékelt következmény jelenik meg, s az ember és a tárgy nem helyettesíthető (Kotte, A., Bevezetés a színháztudományba, Budapest, Balassi Kiadó 2020, 291-292). Ennél tovább a legnagyobb nemzetközi koponyák sem merészkednek, és ez nem véletlen.

   A magyar színházi elitcsere tizennégy éve folyik, s bizonnyal meg is fog valósulni. Ha másként nem, úgy, hogy a 68’-as generáció természetes módon elmúlik. Aztán jön az utánuk következő generáció. Aztán a következő, s egyszer csak azok ellen fognak lázadni a fiatalok, akik most Sz. F. E.-s hallgatókként a szabadság képzetével életszínházként performálják önmagukat. Aztán pedig ők is megöregszenek és el fognak múlni, és mások jönnek, akik újra fölfedezik ugyanazt, amit mindenkinek egyénileg és generációsan föl kell találnia újra és újra, persze mindig máshogy, más módon.

   Amennyire objektív lehetek, azt látom, hogy az Sz. F. E. ügyében – hadd legyek leplezetlenül őszinte – nincs jó és rossz, nincs szabadság és rabság, nincs autonómia és függőség, nincs szakmai hitel és hiteltelenség, csupán primordiális emberi érdekek ütköznek, innen is onnan is politikai felharmonikusokkal egybezengve. Banálisnak tűnik, de ennyit találtam.

   Épp ezért viszont egy dologban biztos vagyok, mégpedig abban, hogy nekünk, akik ebben a szakmában eltöltünk néhány évtizedet, semmi okunk nincs arra, hogy ellenségként tekintsünk egymásra. Még a politikai nézetkülönbségek sem adnak rá okot. A korszakok, a politikai irányzatok jönnek és mennek, de ha Isten engedi, akkor mi ugyanúgy együtt játszunk, amíg az emberi lét keretei engedik. Azt szoktuk mondani, hosszú távú pálya… amire mindannyian azért jöttünk, mert szeretünk játszani. Ezt nem kellene elfelejteni.

Similar Posts