Év végi jegyzet arról, hogy miért tartunk ott, ahol
Amikor Színművészetis hallgató koromban, egy kevésbé hitelesre sikerült színpadi mondat után Sinkó Laci azt ordította, hogy “ezt majd a körúton” – amivel a “körúti színjátszás” (értsd a polgári színházak) szakmai alsóbbrendűségére utalt –, szó szerint belénk verte, hogy van jó színház és rossz színház. Ez a tézis aztán végig kísérte osztályunk létét, és mint a kereszténységben a Sátán, kísértőként ott lebegett bennünk, hogy “jaj, csak nehogy körúti módon játsszak”!
Bármilyen banálisan is hangzik, a magyar színházi elit elmúlt negyven éve és a jelenlegi érvrendszere is pusztán erre a tudományosan nem igazolható, sőt könnyedén cáfolható lózungra épül, nevezetesen, hogy van jobb színház, amit a jobb szakemberek csinálnak, és van rossz vagy rosszabb színház, amit a rosszabb szakemberek csinálnak. Sinkó Laci csupán ezt a generikusan ascheri tézist képviselte a Színművészetin, (amibe szerintem vastagon beleszólt a bátyjával [Sinkovits Imre] kapcsolatban érzettt szakmai kisebbrendűségi érzése is). A “minőség” itt a ’70-es évek végén “a realista színjátszás paradigmaváltása volt, ezt sikerült rettentő izgalmasan, sajátosan, minőségi előadásokon megvalósítaniuk” (Czenkli Dorka, Az életmű megszakad, Magyar Narancs, 2020. 10. 24.) Ascher Tamás 2011-ben utalt is arra, hogy számára a minőség más, mint amit a Teátrumi Társaság védőszárnya alá gyűlt vidéki színházak képviselnek (Nem vagyok egy állatszelidítő – Interjú Ascher Tamással, szinhaz.hu, 2011. 15. 03.).
Aztán persze olvastam Andreas Kotte-t, aki a kortárs nemzetközi színháztörténet és színházelmélet tán legnagyobbnak nevezhető tudósa, s homlokráncolva ismételgettem magamban bölcs szavait: “A színház nem fejlődik, csupán változik. Átáll és rááll a megváltozott társadalmi folyamatokra. Nem ismeri sem a hézagmentes folytonosságokat, sem az érinthetetlen diszkontinuitásokat.” (Kotte, Andreas, Színháztörténet, 397.) Ez a három mondat pedig lefordítva azt jelenti, hogy nincs jó és rossz színház, hanem csupán szcenikus események vannak, amik közt nincs és nem is lehet alá- vagy fölérendeltségi viszony. A színház mindig csak az adott idői, térbeni lokalitásában és szituáltságában értelmezhető, és ami a Nagymező utcában igaznak tűnik, az már a Szent István körúton nem biztos, hogy az, és fordítva. Vagyis kis túlzással be lettünk csapva a Színművészetin. Na jó, elveszem a drámai hangvételt és helyesbítek: az egész színházi szakma beállt egy fél évszázados illúzió mögé.
Ennek a hiszékenységnek a gyümölcse, hogy a magyar színházi elit a ’70-es évek óta változatlan, de ennél mélyebb következményei is vannak. Állítom, hogy a mai színházi működést vagy nemműködést is ennek köszönhetjük, e tézis ugyanis van olyan stabil a szakmában, mint az Alaptörvény politikailag. Nemrég bukkantam rá Imre Zoltán színháztörténész egy 2012-es írására, melyben így fogalmazott: “A színházi szakma elmulasztotta a Kádár-rendszernek a kapcsolati tőkén és a személyes kijáráson alapuló működésének a felszámolását.” (Imre, Zoltán, “A magyar színházról és elméletéről”, A magyar színháztudomány kortárs irányai, PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, 2012., 74.)
2021 végén, amolyan számvetés gyanánt ezt szeretném felmutatni, mint Mózes a rézkígyót. Azért tartunk ott, ahol tarunk, mert az egész szakmánk a köpönyeg alatt pontosan ugyanúgy működik, mint ötven évvel ezelőtt. A szakmai reputációt még mindig a hatalommal diszponáló személyhez való kötődés mértéke és kvalitása határozza meg, és ezt az állításomat fenntartom a szakma valamennyi ágazatával és érdekkörével kapccsolatban. Mai Aczél elvtársak és aczélkodások működtetnek minket. Mindez logikus következménye annak, hogy a szakmai elit nem fluktuálódik és nincs mód a természetes szelekcióra.
Ha én lennék a szakma vagy valamennyire benne lennék a szakmában, azt ígérném újévi fogadalomként, hogy dekonstruálom a kapcsolati tőkén alapuló reputációs rendszert. Tenném ezt a saját hatalombirtoklási vágyam ellenében. El kellene engedni a karfákat… Erre azonban várnunk kell, míg pusztai vándorlásunk során, az átkosban szocializálódott generációk kihalnak (épp ahogy az Exodusban) és egy kevésbé “aczélos” generáció felnövekszik, s térhez jut.
