Színház

Év végi jegyzet

Év végi jegyzet arról, hogy miért tartunk ott, ahol

Amikor Színművészetis hallgató koromban, egy kevésbé hitelesre sikerült színpadi mondat után Sinkó Laci azt ordította, hogy “ezt majd a körúton” – amivel a “körúti színjátszás” (értsd a polgári színházak) szakmai alsóbbrendűségére utalt –, szó szerint belénk verte, hogy van jó színház és rossz színház. Ez a tézis aztán végig kísérte osztályunk létét, és mint a kereszténységben a Sátán, kísértőként ott lebegett bennünk, hogy “jaj, csak nehogy körúti módon játsszak”!

   Bármilyen banálisan is hangzik, a magyar színházi elit elmúlt negyven éve és a jelenlegi érvrendszere is pusztán erre a tudományosan nem igazolható, sőt könnyedén cáfolható lózungra épül, nevezetesen, hogy van jobb színház, amit a jobb szakemberek csinálnak, és van rossz vagy rosszabb színház, amit a rosszabb szakemberek csinálnak. Sinkó Laci csupán ezt a generikusan ascheri tézist képviselte a Színművészetin, (amibe szerintem vastagon beleszólt a bátyjával [Sinkovits Imre] kapcsolatban érzettt szakmai kisebbrendűségi érzése is). A “minőség” itt a ’70-es évek végén “a realista színjátszás paradigmaváltása volt, ezt sikerült rettentő izgalmasan, sajátosan, minőségi előadásokon megvalósítaniuk” (Czenkli Dorka, Az életmű megszakad, Magyar Narancs, 2020. 10. 24.) Ascher Tamás 2011-ben utalt is arra, hogy számára a minőség más, mint amit a Teátrumi Társaság védőszárnya alá gyűlt vidéki színházak képviselnek (Nem vagyok egy állatszelidítő – Interjú Ascher Tamással, szinhaz.hu, 2011. 15. 03.).

   Aztán persze olvastam Andreas Kotte-t, aki a kortárs nemzetközi színháztörténet és színházelmélet tán legnagyobbnak nevezhető tudósa, s homlokráncolva ismételgettem magamban bölcs szavait: “A színház nem fejlődik, csupán változik. Átáll és rááll a megváltozott társadalmi folyamatokra. Nem ismeri sem a hézagmentes folytonosságokat, sem az érinthetetlen diszkontinuitásokat.” (Kotte, Andreas, Színháztörténet, 397.) Ez a három mondat pedig lefordítva azt jelenti, hogy nincs jó és rossz színház, hanem csupán szcenikus események vannak, amik közt nincs és nem is lehet alá- vagy fölérendeltségi viszony. A színház mindig csak az adott idői, térbeni lokalitásában és szituáltságában értelmezhető, és ami a Nagymező utcában igaznak tűnik, az már a Szent István körúton nem biztos, hogy az, és fordítva. Vagyis kis túlzással be lettünk csapva a Színművészetin. Na jó, elveszem a drámai hangvételt és helyesbítek: az egész színházi szakma beállt egy fél évszázados illúzió mögé.

   Ennek a hiszékenységnek a gyümölcse, hogy a magyar színházi elit a ’70-es évek óta változatlan, de ennél mélyebb következményei is vannak. Állítom, hogy a mai színházi működést vagy nemműködést is ennek köszönhetjük, e tézis ugyanis van olyan stabil a szakmában, mint az Alaptörvény politikailag. Nemrég bukkantam rá Imre Zoltán színháztörténész egy 2012-es írására, melyben így fogalmazott: “A színházi szakma elmulasztotta a Kádár-rendszernek a kapcsolati tőkén és a személyes kijáráson alapuló működésének a felszámolását.” (Imre, Zoltán, “A magyar színházról és elméletéről”, A magyar színháztudomány kortárs irányai, PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, 2012., 74.)

   2021 végén, amolyan számvetés gyanánt ezt szeretném felmutatni, mint Mózes a rézkígyót. Azért tartunk ott, ahol tarunk, mert az egész szakmánk a köpönyeg alatt pontosan ugyanúgy működik, mint ötven évvel ezelőtt. A szakmai reputációt még mindig a hatalommal diszponáló személyhez való kötődés mértéke és kvalitása határozza meg, és ezt az állításomat fenntartom a szakma valamennyi ágazatával és érdekkörével kapccsolatban. Mai Aczél elvtársak és aczélkodások működtetnek minket. Mindez logikus következménye annak, hogy a szakmai elit nem fluktuálódik és nincs mód a természetes szelekcióra.

Ha én lennék a szakma vagy valamennyire benne lennék a szakmában, azt ígérném újévi fogadalomként, hogy dekonstruálom a kapcsolati tőkén alapuló reputációs rendszert. Tenném ezt a saját hatalombirtoklási vágyam ellenében. El kellene engedni a karfákat… Erre azonban várnunk kell, míg pusztai vándorlásunk során, az átkosban szocializálódott generációk kihalnak (épp ahogy az Exodusban) és egy kevésbé “aczélos” generáció felnövekszik, s térhez jut.

Similar Posts