Színház

“Játszd el fiaidnak” – Mohos Attila interjúja

A közelmúltban láthatta a közönség az M5 csatorna műsorán a Mindszentyeia című monodrámát, s ehhez kapcsolódóan Széles Tamás színművész, aki egyben a darab szerzője is, egy interjúban a szakrális drámáról beszélt. Mit értesz pontosan ezalatt? Mi az a szakrális dráma és miért érdekes?

 

Elnagyolva, egyrészt azt értem alatta, hogy a szakrális színház valamiképpen túlmutat a pusztán evilági és emberi összefüggéseken, következtetéseiben, utalásaiban, üzenetében nem csak horizontális, másrészt azt értem alatta, hogy dramaturgiájában, a drámai cselekmény vezetésében, kibontásában és feloldásában olyan mintát követ, mely – legalábbis nálunk – az európai kulturális emlékezetből táplálkozik. Egyszerűbben megfogalmazva, ami biblikus nyomokat követ.

 

Várjunk csak, hogy jön a Biblia a színházhoz és a színházi dramaturgiához?

 

Úgy, hogy véleményem szerint az európai színjátszást nem annyira a görög és nem is a középkori vásári komédiák határozták meg, hanem sokkal inkább a kora középkortól a XX. század elejéig eleven passió-, misztérium-, és mirákulum-játékok, a keresztény iskoladrámák és passiójátékok, amik zömmel biblikus történeteket adtak elő. Nem kevesebbről, mint 8-900 évről van szó. Mivel pedig a színház esetében a tartalom és a forma nem választható el egymástól, ezért nem csak a biblikus témák, hanem azok dramaturgiája is szentírási mintákat követ. Példaként a drámai vétség fogalmát említem, ami a görög, arisztotelészi kifejezés szerint céltévesztést jelent, hibát, ami meg nem érdemelt szerencsétlenséget okoz, s így részvétet ébreszt a nézőben. A keresztény drámában azonban a vétség erkölcsi színezetű, hiszen az mindig az Isten elleni lázadást is jelenti, s ezért megérdemelt büntetést von maga után. Ennek feloldása is erkölcsi hatású, hiszen a cselekvő egyszerre békél meg a környezettel és a természetfölöttivel is. Az ószövetségi Bírák könyve az egyik legszebb példa erre a dramaturgiára, aminek mintáját bírósémának nevezzük.

 

Miért fontos ez a kortárs színház számára?

 

Egyre erősebben látok kibontakozni egy jelenséget, amit én magamban szekuláris színháznak nevezek. Jellemzője, hogy nem akar messzebb és tovább tekinteni az emberi összefüggéseknél. Beszél sorsról, bukásról, politikáról, kritizál és pellengérre állít, nagy hatásmechanizmusokkal dolgozik, de mindig horizontális marad, csak evilági, materialista, érzelmi, pszichés és intellektuális, vagyis szekuláris. Olyan, mintha valaki mindig csak lefelé, de legfeljebb szemmagasságban nézne, és sosem emelné föl a fejét.

 

Olyan nagy baj ez? Csehov művei sem beszélnek Istenről, mégis pótolhatatlan színdarabok.

 

Csehov zseni volt, ez kétségtelen, nem is róla van szó, hanem a kortárs tendenciákról, a színházi korszellemről. Szerintem jelenleg a világban olyan politikai és kulturális erők hatnak, melyek általánosságban is a szekularitás felé terelik az emberek gondolkodását és ízlését. Ezek a tendenciák homogenizálni akarnak, vagyis globálisan igyekeznek ugyanazt a kulturális közeget és ugyanazt az igényt elterjeszteni, ami végül egyforma ízlést és fogyasztói szokásokat eredményez. Szerintük a kultúra is csak egy termék, amit minél több embernek kell eladni, s így növelhető a bevétel. Vagyis a kínálathoz akarják igazítani a keresleti ízlést és gondolkodást. A virtuális tér felületei és közösségi hálói algoritmusokkal vezérelt mesterséges valóságot generálnak, amik efelé az ízlés és gondolkodásmód felé terelnek. A mai fiatalok zöme teljesen védtelen ezekkel a hatásokkal szemben, és nem is mérti, mi történik velük, bennük.

 

Szerinted a cél az anyagi haszon és aztán valami egyformaság?

 

Pontosan. A nemzeti kultúra, a helyi közösségek vagy akár nagyobb kulturális egységek, régiók, országok nemzeti kultúrája, identitása, szokásrendszere, sajátos gondolkodásmódja és hagyományai útban vannak, mert akadályozzák az egységes fogyasztói szokások kialakítását, az igény uniformizálást és így a profit maximalizálását. Az Amazon, a Google vagy a Facebook nem embereket, csupán potenciális fogyasztókat lát. Ezért olyan technológiát fejlesztettek, ami a trendek meghatározásával globálisan homogenizálja az igényeket, az értékeket, a hagyományokat. Akinek már nem fontos a saját, örökölt kultúrája, az örömmel fizet azért, ami az egész világon divatos, felkapott.

 

Jó, de hogyan kapcsolódik ez a szekuláris drámához?

 

Maga a szekuláris dráma is ennek a folyamatnak egy vetülete, épp azért, mert nem az örökölt kulturális értékekre és nem a transzcendensre koncentrál, hanem csak arra, ami homogén, ösztönszintű, érzelmi, általános. A szekuláris színház számára nincs olyan, hogy nemzeti, nincs olyan, hogy vallásos, legfeljebb negatív értelemben. A hétköznapit, a középszerűt, a deviánst, a megbotránkoztatót fürkészi és avatja hősévé. Jellemző rá, hogy igazi katarzis, vagyis megtisztulás helyett öncélú és igen nagy hatásokat kelt, elkápráztat. Ugyanakkor összemossa a dolgokat, egyenlőségjelet tesz az érték és az értéktelen közé, lebontja a hagyományos értékrendszereket. Összekeveri a szentet és a szentségtelent, a jót és a rosszat, gyakran utóbbit avatja jóvá és a jót tünteti föl rosszként. Az a célja, hogy a fogyasztó vagy a néző lassan elveszítse értékítéletét, vagyis konzumidiótává váljon, akinek aztán bármit be és el lehet adni, amit elég sok emberrel like-oltatni lehet, vagyis a marketing elég felkapottá tette világszerte. A homogenitás és irányíthatóság pedig két dolgot eredményez: több bevételt és a közízlés, ezen keresztül pedig a közvélemény hatékony formálását, vagyis az emberek könnyebb irányítását.

 

Messzire kanyarodtunk a színháztól, s mindennek kicsit összeesküvés-elmélet jellege van.

 

Nem, épp, hogy a színháznál tartunk. Látjuk ezeket a folyamatokat, s azt is látjuk, hogy ezek mesterséges, anyagi érdekeltségű folyamatok. Ezért muszáj tudatosan valamilyen kultúrpolitika mentén gondolkodnunk, ha nem akarunk kiszolgáltatottá válni. Fontos, hogy ami nemzeti, ami a magyarság történelmével és történetével, múltjával és önértelmezésével, hagyományaival, kultúrájával kapcsolatos, ami a hitünkhöz és lelkiségünkhöz kötődik, az megjelenjen a színpadon is. Ahogy minden népnek és nemzetnek a maga öröksége és kultúrája kell, hogy a legfontosabb legyen. Ha megnézzük a zsidóság múltját, akkor azt látjuk, hogy a legfontosabb mindig az identitás megőrzése és változatlan tovább örökítése volt. Peszackhkor, minden évben hosszan és részletesen felelevenítik az egyiptomi rabságból történt kiszabadulás történetét. Újra és újra. Minden gyermek kiskorától magába issza az identitást. Több ezer éves bölcsesség ez, amire oda kell figyelnünk. Ennek pedig a színház és a film, tágabban pedig a pedig az egész kultúránk a letéteményese. Itt jutunk vissza a szakrális drámához, aminek jellegzetességei egyfajta dramaturgiai biztosítékrendszert képeznek, hogy a színházi gondolkodásunk megőrizze a számunkra fontos jellegzetességeket és ne csússzunk bele a szekuláris színház divatos, de értékvesztő gondolkodásmódjába.

 

Ez vallásos színjátszást jelent vagy a bibliai történetekhez, a passiójátékokhoz való visszakanyarodást?

 

Nem, dehogy. A szakrális színház nem ettől szakrális, hanem attól, hogy őrzi a hagyományos értékek évezredes hierarchiáját, nem fordul el a nemzeti tapasztalattól és kultúrától, s az élet alapvető és végső kérdéseire keresi a válaszokat, s amikor ezt teszi, nem marad meg pusztán antropológiai vagy szociális összefüggésekben, hanem következtetéseiben őt megillető helyet ad a transzcendensnek. Ez nem ideológia vagy izmus, hanem inkább egy gondolkodásmód, értékrend és egy bizonyos strukturális szemlélet, ami a válaszokat Istenre figyelve keresi és találja meg.

Ha jól értem, akkor ez nem is jobb vagy baloldali dolog, mi több, nem is feltétlenül zsidó vagy keresztény gondolkodásmód.

 

Pontosan, a világ más tájain ez lehet hindu, buddhista vagy muszlim is. Nálunk, magyaroknál ez meghatározóan keresztény, vagyis a Biblia Istenével kapcsolatos. A világ vallásainak 99%-a ugyanazokat az értékeket és nagyon hasonló toposzokat tanít. Ez nem jelent felcserélhetőséget, csupán hasonlóságot és azt, hogy valamikor a világ minden pontján fontos volt az embereknek az isteni és a kozmikus rend. A mai, globális kultúrfolyamatok ezt igyekeznek megváltoztatni. Nem csak a vallásokat mossák össze – lásd New Age, teozófia, egyesítő vallások –, hanem a valódi, évszázadok vagy évezredek alatt kialakult értékeket is, a sokféleség gazdagságát igyekeznek egy uniformizált piaccá alakítani, amiben a néző irányított fogyasztóvá alakul át. Vagyis a létező és valódi értékeket igyekeznek hagyományosan értéktelen elemekkel felcserélni. Olyan ez, mint amikor a gyarmatosítók színes üveggyöngyöket adtak a bennszülötteknek. Ami pár ezer éven át tabu, kínos, megbotránkoztató vagy arcpirító volt, az most norma lesz, s ami eddig norma volt, azt tabuizálják. Ez a társadalmi értékek hierarchia-cseréjéhez és elbutuláshoz, kultúr-demenciához vezet.

 

Hogyan segíthet ezen a színház, egyáltalán segíthet-e valamit a globális folyamatok közepette?

 

Minden segíthet, a színház is. A zsidóság azt a parancsot kapta Istentől, hogy évről-évre mondja el a fiataloknak, hogy kik ők, honnan jöttek, miket cselekedett velük az Úr. Nekünk is erre van szükségünk, amiben a színház nagy szerepet játszik. Nem pusztán emlékezéssel, hanem azzal a csodával, hogy a színház mindazt, amit elmesél, jelen idejűvé és átélhetővé is teszi a néző számára, vagyis az élményen keresztül valósággá teszi. Ilyesmire csak a művészetek képesek. Ez az, amivel élmény-szerűen és élmény-szinten is elevenen tarthatjuk az öntudatunkat, a kulturális és szakrális emlékezetünket. „Mondd el fiaidnak”, vagyis a színház esetében: játszd el fiaidnak.

Fotók: Széles Mátyás

Similar Posts