Formanyelv

Még egy kis expresszivitás

Szóval a Mindszentyeia tapasztalatai alapján kiokkumuláltam magamban egy formanylevi utat, amit majd szeretnék bejárni a következő produkcióban, a Mon Széchenyi című monodrámában. Ennek fontos további jellemzői: 1) a radikalizációs dramaturgia, 2) az élményszerűség, 3) a maximalizálás, 4) a valóságcentrikusság, és ha a darab olyan, akkor 5) a szakralitás. Ezek olyan szempontok, amiket már az anyag megírásánál, illetve a próbafolyamat alatt is figyelembe szeretnék venni.

  1. A radikalizációs dramaturgia azt jelenti, hogy a drámai szituációkat, konfliktusokat szeretném felnagyítani és a realista színjátszástól elemelni. Ami semmiképpen nem jelent szimbolizmust, még kevésbé illusztrációt, hanem sokkal inkább kiemelést. Túlzás általi traumatizációs dramaturgiának is nevezhetjük ezt a törekvést.
  2. Az élményszerűség célja a játéktér és a nézőtér közötti képzeletbeli fal lebontása. Szeretnék eltávolodni a megszokott színházi “szentháromság-tantól”, miszerint A megszemélyesíti B-t, C pedig ezt figyeli (Rapp Eric Bentley, 1964), szeretném minél jobban feloldani a néző kívülállását, és minél inkább őt avatni a darab főszereplőjévé.
  3. A maximalizálás a három princípium, az ige (logosz), a test (szóma), és a zene (szellem – pneuma) dramaturgiai potenciáljának fokozását jelenti. Igyekszem megtalálni e három ideálisnak érzett egységét és aranymetszését, úgy, hogy a szöveg, a mozdulat és a hangzás drámai ereje minél magasabb nívót érjen el.
  4. A valóságcentrikusság az illusztráció és a szimbolizmus elutasítását jelenti, s azt a benső követelményemet, hogy ami a színpadon történik, az a néző számára minél inkább valóságként legyen megragadható. Ebből szinte adódik is a szakralitás követelménye.
  5. A szakralitás e helyütt – szemben az e tárgyban írt tanulmányommal – azt jelenti, hogy az előadás nem epikusan be- vagy megmutat valamit, hanem igyekszik minél inkább bevonni, részessé, beavatottá tenni a nézőt, úgy, ahogy a szakrális liturgiák teszik a maguk vallásos kultuszközegében. Ezért tudatosan kell törekednem erős, szuggesztív kifejezőerőre, továbbá arra, hogy a nézőre gyakorolt hatás dominanciája a nézőben szubjektív igazságként meg is jelenhessen.

Egyelőre nem lehet tudni, hogy a jövő mit hoz – a járvány és a színházak bizonytalan helyzete miatt –, de ha Isten megengedi, a következő, Mon Széchenyi című monodrámát ezen vezérelvek mentén szeretném színre vinni. Most nyilván azt lehet mondani, hogy egyrészt a dolog nagyképű, másrészt meg minek ennyire túlbonyolítani. Nos, úgy vélem, a tudatos törekvés rendkívül fontos, hiszen csak akkor lehet egy bizonyos utat bejárni, ha tudjuk hol van az az út, másrészt ez így leírva tényleg bonyolultnak tűnik, de azt hiszem, játszva lényegesen egyszerűbb. 🙂

Similar Posts