Színház

Mindszentyeia – Interjú

Széles Tamás színész, az ország egyik legismertebb hangja, aki tervezett már díszleteket, rendezett előadásokat, s most szerzőként, kortárs színházcsinálóként is megismerkedhetünk vele.

 

Éppen huszonöt éve diplomáztál a Színművészetin, a „legendás” Horvai-Kapás osztályban, s a napokban vetítette az M5 televíziós csatorna a Mindszentyeia című monoeposzodat, aminek a szövegét is te írtad, és Mindszenty József hercegprímást is – akiről az előadás szól – te magad játszottad. Régen szerepeltél már a tévében, jó volt újra látni. Izgalmas kortárs előadás, több ponton is bravúros színészi játékkal, korszerű rendezésben, ami Hojsza Henriettát dicséri. Mégis miért választottál egy – ne haragudj, de – kiejthetetlen címet a monodrámádnak?

 

Egyszerűen naiv voltam, azt hittem, hogy az -eia toldalékból egyértelmű, hogy ez valami olyasmi, mint Homérosz Odüsszeiája és ebből mindenki rájön, hogyan is kell ejteni, de sajnos ez csak nekem volt egyértelmű. Ebből is tanultam.

 

Ha már a görögöknél tartunk, miért kellett épp eposzként és hexameterekben megírnod a darabodat? A nézőnek komoly erőfeszítésébe kerül külön a szövegre is koncentrálnia, nehogy lemaradjon valamiről. Kicsit elszoktunk már az ilyesmitől.

 

Nekem meg elegem volt az utcai szlengből a színpadon és őszintén vágytam valami nemesebbre, heroikusabbra, magasztosabbra. Kihívás a verses, archaizáló szöveget természetesen és érthetően játszani, úgy, hogy ne váljon patetikussá és általános, dagályos szavalattá. Továbbá hiszem, hogy így a néző is sokkal többet és jobb minőségű élményt kap. Mészöly Dezső írt arról az egyik könyvében, hogy az igazán drámai szöveg egyben verses szöveg is, mivel annak sokkal nagyobb a drámai potenciálja, mint a prózának. Hiszen a vers mindig tömörít, képekben és esszenciálisan fogalmaz.

 

Ha nem tévedek, ez nem az első monodrámád volt.

 

Így van, az elsőt 2018-ban mutattam be Budapesten, a Kugler Art Szalonban, a második gyenge lett ahhoz, hogy megvalósuljon, a Mindszentyeia pedig a harmadik, ami a Szolnoki Szigligeti Színház stúdió színpadán lelt otthonra, amiért külön hálás vagyok Balázs Péter igazgató úrnak és Szabó Csilla dramaturgnak. A szövegkönyvet ugyan olvasták, de azt nem tudták, mit vettek, hiszen Budapesten próbáltunk és csak a főpróbahétre mentünk le Szolnokra.

 

Miért ilyen fontos neked a monodráma? Egyiket a másik után írod.

 

Nézd, ma, a járvány időszakában nagyon nehéz színházban boldogulni, pláne, ha valaki tizenhét éve szabadúszó, mint én. Nincs igazgatóm, aki gondolkodna bennem, se társulatom, amiben szerepet osztanának vagy számítanának rám. Szerződnék is már nagyon valahova! Addig is nekem kell a magam igazgatójának lennem, s mint ilyen, azon vagyok, hogy kilökdössem a színészemet a komfortzónából, fejlődésre kényszerítsem, olyan feladatokat adjak neki, amikkel keményen meg kell küzdenie, s amikkel kockázatot kell vállalnia.

 

Ennyire tudatosan tervezel? Ez a darabokra is igaz? Úgy értem, van valami mélyebb koncepció amögött, hogy mit és hogyan írsz?

 

Először nem volt, de most már bizony van. A Mindszentyeiával rátaláltam egy formanyelvi útra, amit magamban, kicsit nagyzolósan, expresszív színháznak neveztem el. Pedig csak a melegvizet találtam föl. A lényege, hogy a szöveg, a hangzóanyag, valamint a mozgás drámai potenciálját az elérhető maximumig fokozzam, valamint e három (szöveg, zene, mozgás) harmonikus és minél tökéletesebb egyensúlyát megleljem. Továbbá igyekszem egyfajta traumatizációs dramaturgiát alkalmazni, vagyis kiélezem, kihegyezem, olykor sokkolóvá igyekszem tenni a helyzeteket és a fordulatokat. Próbálom úgy írni az anyagot, hogy ezek a szempontok érvényesüljenek. Bízom benne, hogy így tudatosan bejárhatok egy utat, aminek a vége talán egy szervesen kiforrott, saját formanyelv lehet.

 

Kicsit olyan ez, mint a Gesamtkunstwerk. Szerintem láttunk már ilyet.

 

Persze, ez az út nyilván csak nekem új, de minden generációnak ugyanazokat a dolgokat (is) fel kell fedeznie a saját maga számára, nem? Szerintem folytonosan keresgélni kell és törekedni kell a megújulásra. Ha az ember azt érzi, hogy „beérkezett”, akkor nagy baj van, mert minden bizonnyal elakadt és megfeneklett valahol út közben, egy szakmai zátonyon.  Ennek jegyében másfelé is keresgélek. A napokban írtam meg egy elméleti tanulmányt, amiben a szakrális dráma esztétikáját és dramaturgiáját próbáltam meg felvázolni, ami nem azonos a vallásos vagy vallási színházzal. Sokkal inkább túlmutat az anyagi valóságon és a pusztán emberi, horizontális összefüggéseken és következtetéseken. Úgy is mondhatom, hogy az élet alapvető és végső kérdéseire keresi a válaszokat, és ehhez megvan a maga sajátos módszertana és megközelítése, amit az európai kulturális emlékezetből merít.

 

Miért foglalkozol te ilyenekkel? A kollégáid megelégszenek azzal, hogy mindenféle szerepeket eljátszanak. Meg az is eszembe jutott, hogy mikor jut neked erre egyáltalán időd?

 

Édesanyám szokott ilyenek kérdezni tőlem… Színészként azt érzem, a mai világunk – és ebbe a színházi közéletünk is vastagon beletartozik –, elég szolgáltató jellegű és az én ízlésemnek sokszor túl szekuláris. Keresem a formanyelvi és a művészi alternatívákat. Szerintem a színház akkor jó, ha az életre reflektál, életerőt is ad hozzá, ugyanakkor ezt a hétköznapoknál sokkal magasabb nívón és színvonalon teszi.

 

Milyen színházban hiszel?

 

Az olyanban, ami hozzáad valamit az életemhez, amitől más leszek az előadás végére, mint előtte, de legalább kimozdítja a lelkemet és a gondolataimat. Az mindegy, hogy vígjáték vagy tragédia. Ezért hiszem, hogy még ha csak egy marginális szabadúszó színész vagyok is, muszáj, mi több, kötelességem némi elnagyolt felelősségtudattal és túlfűtött keresésvággyal formanyelvi és szakmai kísérletekbe bocsátkoznom, különben nem lelhet békét a proaktív lelkem, s a végórán nem fogom tudni azt mondani, hogy mindent megtettem, amit megtehettem.

 

Gondolom, mindez valamilyen alkotó formában meg is akar mutatkozni a jövőben. Mit tervezel, min dolgozol éppen?

 

Amit a járványhelyzet enged. Újabb monodrámát írtam, Széchenyi Istvánról, aki jóban volt Vörösmarty Mihállyal, mi több, igen tisztelték egymást. Széchenyire erősen hatott Vörösmarty, s főként a Szózatban vizionált apokaliptikus nemzetvég, ezért híven a romantika mesteréhez, hatodfeles jambusban és Vörösmarty stílusában írtam meg a szöveget. Színházat keresek hozzá – egyelőre nem sok sikerrel –, ahol egy kortárs, izgalmas előadást csinálhatnánk belőle. Sopronban is játszom majd jövőre, ahogy a járvány engedi. Közben a Karinthy színházban próbálok, és gyűjtöm az anyagot egy 56’-os monodrámához, amiben nagybátyám történetét szeretném megírni, valamint gondolkodom egy drámán, amit a szakrális esztétikám szabályai szerint szeretnék papírra vetni. Ami nem is tűnik olyan könnyűnek, mint hittem, hiába, hogy én találtam ki magamnak.

Similar Posts