Munkák

Németh László: Széchenyi

Holnapután kezdem próbálni Németh László, Széchenyi című darabjának címszerepét, a Soproni Petőfi Színházban, s mielőtt nekivágok ennek a színészt próbáló megmérettetésnek, néhány gondolatot szeretnék megosztani a darabbal kapcsolatban. Fentebb Baksa Imrével, szeretett kollégámmal csináltunk egy selfie-t, a tatabányai Jászai Mari Színházban, s ezt a képet azért tettem ide, mert úgy nézünk ki, mint az öregecskedő Széchenyi és Deák. 🙂

   Németh László azt írta a darab címe alá, hogy történelmi dráma, de szerintem ezt maga sem gondolta komolyan vagy csak tréfának szánta. Ez a mű nem történelmi dráma, hanem pszichológiai dráma. Úgy vélem, Némethnek nagyon tetszhetett Strindberg dramaturgiája, mert szerintem tőle vett át az ú. n. “stációdráma” technikáját. Az ilyen drámákban egyetlen központi én szerepel, aki – szinte elhanyagolható cselekményben – úgy találkozik más szereplőkkel, hogy azok egyfelől idegenek maradnak számára, másfelől e találkozások hatását hordozza tovább a főszereplő. A stációdráma a rejtett lelki élet drámája, a szubjektív én pszichológiai vonalvezetése.

   Kicsit olyan, mintha a tudatos én a tudatattalannal, mint egy ismeretlennel állna szemben. Amikor az elidegenedett én találkozik a többi szereplővel, akkor a tudatos és a tudattalan adekvát találkozásit láthatjuk (Szondi, P.: A modern dráma elmélete).

   A mikor először olvastam a darabot, bocsánat érte, a Micimackó jutott eszembe, melynek kezdősoraiban Róbert Gida, egyik lábánál fogva vonszolja le Mackót a lépcsőt, miközben annak feje kipp és kopp, egyik lépcsőről a másikra koppan. Széchenyi egy pszichológiai Micimackó, legalábbis abban az értelemben, hogy a körülmények és cselekedeteinek keveréke (a váteszi Róbert Gida) egyik jelenetről a másikra huppantja lejjebb és lejjebb lelkét, gondolkodását és jövőképét.

   Csiszár Imre, a mi előadásunk rendezője azt mondta az egyik elemzésünkkor, hogy szeretne valamit megmutatni ebben a Széchenyi előadásban, ami már kikopott a világból, mégpedig a következetességet. Fontos mondat volt ez számomra, mert Széchenyi, amellett, hogy egészen brilliáns gondolkodásról, humorról, emberi nagyságról tesz tanúbizonyságot a műben, a maga személyét és lehetőségeit sem kezeli önző módon. Azt szokás mondani, hogy az öngyilkosság a legönzőbb dolog, ám úgy vélem, Széchenyi esetében ez nem igaz. (Ezért sem volt helyes, hogy Eperjes Károly a nagy Széchenyi-filmből kiíratta az öngyilkosságot.) A “legnagyobb magyar” öngyilkossága ugyanis Németh László szerint az egyetlen erkölcsileg vállalható, épp a körülményeket és a grófi család védelmét szem előtt tartó, a nemesi nevet és címert kímélő bátor cselekedet, vagyis áldozat. Nem véletlen, hogy a szerző a húsvéti feltámadáshoz kapcsolta a darab záró dialógusait. Ebben a műben az öngyilkosság nem a kárhozat, hanem a legbátrabb és egyben utolsó hazafias tett, amit Széchenyi végre tud hajtani a családja és a nemzet védelmében.

   Elképesztően nehéz szereppel és valószínűleg tényleg embert próbáló munkával állok szemben. Nehézségét mutatja, hogy szerintem még Bessenyei Ferenc sem tudta igazán jól eljátszani a szerepet, úgy érzem adós maradt az emberábrázolás finom rezdüléseivel és árnyaltabb színeivel. Ezzel együtt nem hiszem, hogy az ő nagyságát valaha is elérném, de igyekszem majd a magam játékába ezeket a hiátusokat beépíteni, s arra fogok törekedni, hogy ne a nemzet nagyját, hanem a gyötrődő, a hazájáért és szeretteiért aggódó embert mutassam meg azon a via dolorosán, mely a pisztolycsővel való szembenézéshez vezet.

Similar Posts